PATAISKOLA - 5. RÉSZ

A patkolókovácsnak sincs éppenséggel könnyű dolga, ami a munkakörülményeket illeti.

Ezeket pedig a tulajdonosnak kell, illetve kellene megteremtenie. Nézzünk tehát most néhány olyan problémát, amellyel a kovács szembesül, amikor az istállóba érkezik!

Régen a patkolás helyszíne a kovácsműhely, illetve annak udvara volt. A tulajdonos ballagott el lovával a műhelyhez, nem pedig a kovács jött házhoz, ami azt is jelentette, hogy a kovács ki tudta alakítani a munkájához megfelelő körülményeket, és itt tudott nyugodtan dolgozni.
Manapság megfordult a helyzet: a kovács már házhoz jön, és a lótulajdonos sokszor a legjobb szándéka ellenére sem tud olyan körülményeket biztosítani, amelyek pedig a nyugodt munka alapvető feltételei lennének.

A lóval való helyes bánásmód minden tulajdonos jogos elvárása, hiszen nem azért hívta a kovácsot, hogy az fenyítéssel, durva bánásmóddal próbálja "megrendszabályozni" a nyugtalan, esetenként ellenszegülő lovat. A kovácsnak tudomásul kell vennie, hogy ő egy szolgáltató, aki köteles alkalmazkodni a tulajdonos elvárásaihoz, vagyis nem használhat olyan eszközöket, módszereket a ló megfékezéséhez, amelyekkel a tulajdonos nem ért egyet. Ugyanakkor nem használhatja ki a gazda "engedékenységét" sem - a "verje el jó alaposan, úgyis ráfér!" kijelentések persze egy tisztességes lótulajdonos szájából el sem hangozhatnának…

Ha első alkalommal találkozik a kovács az adott lóval, először legjobb, ha tisztázza a tulajdonossal, mit is várhat a lótól. Szokott-e a patkoláskor nyugtalankodni, esetleg rúgós, harapós-e, vagy épp gyakran próbál ágaskodással tiltakozni a lábfelemelés ellen? Azt is beszéljék meg, hogy a korábbiakban milyen módszer vált be leginkább a problémás lónál. (Gyakran az is elég, ha a nyugtalan ló mellé kivezetik kedvenc istállótársát, vagy ha odakint nyugtalan, inkább a boxban végzik el a munkát. De a tulajdonos fel is készülhet a problémás ló megnyugtatására. Ha például egyébként is nyugtalan, izgő-mozgó lóról van szó, akkor ne hagyjuk az előző néhány napban a boxban pihenni, hanem mozgassuk, dolgoztassuk meg. Nyilván nyugodtabban fogja tűrni a három lábon való hosszas álldogálást.)

A megfelelő munkakörülmények megteremtésével számos balesetet is elkerülhetünk. Ha lehet, ne betonon, hanem valamilyen agyagos, földes részre vezessük ki a lovat, mert az olyan lovaknál, amelyek hajlamosak "elvenni" a lábukat a lábfogó ember kezéből, súlyos sérülést is szenvedhetnek. Ha ugyanis a ló hirtelen elrántja, majd a földre lecsapja a lábát, ha ez betonon történik, abból akár még patacsonttörés is származhat!

A ló megfelelő rögzítése is nagy segítség a nyugodt munkához. Az ideális körülmény az, ha a lovat két oldalról lehet kikötni akár oszlophoz vagy épp a karámfához, hiszen így jóval kevésbé tud elforogni, ráadásul a kétoldali kikötés mindig biztosabb rögzítés, mint ha valaki a ló fejét fogná, ahonnan könnyen kiránthatja magát a szabadulni akaró állat. Ez utóbbi pedig szintén komoly sérülések forrása lehet, elég, ha például arra a pillanatra gondolunk, amikor a patkó épp felkerült a ló lábára: a szegek vége még kiáll, nincsenek lecsipkedve, a ló pedig egyetlen hatalmas rántással kiszabadítja magát, és el is rohan - beláthatatlan következményei lehetnek a ló másik lábának épségére nézve…

Ha a simogatás, megnyugtató szó kevés, akkor szükség lehet fékező eszközök használatára. A legismertebb fékező eszköz az úgynevezett pipa, amelyből különböző típusok léteznek. (Persze amennyiben a ló tulajdonosa nem ért egyet a pipa használatával, a kovácsnak kötelessége betartani a gazda utasítását, és nem használhatja a kényszerítő eszközt.) A pipát, legyen az akár kis szárú vagy hosszú szárú, kötélből készült vagy alumínium, egy dologban mindegyik azonos: csak és kizárólag a ló FELSő ajkára helyezhető fel! Akár a ló alsó ajkára, akár a nyelvére pipát tenni SZIGORÚAN TILOS! Hasonlóképpen szigorúan tilos az úgynevezett "cigányzabla" használata is, amely annyit jelent, hogy a ló két füle mögé egy hurkot húznak, amelynek másik végét a ló szájába helyezik. A két szájszögletét ezután felhúzzák, teljesen megfeszítve ezáltal a lovat.
A megfelelően használt pipa egy kis "orrzsibbadáson" túl semmiféle maradandó károsodást nem okoz, és sok esetben valóban hatékonyan köti le a ló figyelmét a pataszabályozás, illetve a patkolás perceire.

A leghumánusabb módszer ma a bódítás. Ez általában injekció beadásával történik, de léteznek már zabba keverhető granulátum formájában kapható, valamint a féreghajtók mintájára tubusos formában gyártott és házilag is könnyen beadható szerek is. Ha mégis injekciós megoldásra van szükség, annak beadását mindenképpen állatorvos végezze el, hiszen injekciót más amúgy sem adhatna be az állatnak. A bódításnak is két szintje létezik: az egyik esetben bódulatot nem is okozunk az állatnak, csak épp lenyugtatjuk - ez a granulátum vagy a paszta esetén is 10-15 perc alatt hat -, és nyugodtan elvégezhető a beavatkozás az egyébként félénk, ijedős lovon is.
A bódulatot előidéző szereket abban az esetben célszerű használni, ha rúgós, vagy elejével vágó lóval van dolgunk. De nem mindegy, hogy a piacon megtalálható bódító szerek közül melyik mellett döntünk: a leggyakoribb bódító szer, a Domosedan pl. egy nagyszerű készítmény, de mivel bódító hatása elsősorban a ló "elejére" terjed ki, a lógó fejjel, elernyedt, laza elülső végtagokkal álldogáló bebódított ló a hátuljával épp ugyanolyan "géppuskaszerűen" képes rúgni, mint ha semmilyen szert nem kapott volna.

A cikk megjelent a Nemzetközi Lovas Magazin 2002. márciusi számában.